Adam: “Elrejtettem az igazi énemet.” – It Got Better Kisfilm

Az L/Studio különböző alkotók munkáinak válogatása, melynek célja a látogatók inspirálása. Az It Got Better kisfilmjeikben pedig olyan meleg művészeket kértek meg, hogy meséljenek arról, mennyivel lett könnyebb az életük, miután bevallották, hogy melegek, mint Adam Lambert, Ian McKellen vagy Wanda Sykes.

about

Kedvencünk szokásához híven nagyon őszinte és közvetlen volt, nem félt minket beavatni a részletekbe. Elmesélte, milyen nehézségeket okozott számára rájönni, hogy más, mint a legtöbb fiú, és hogyan fogadták mindezt a szülei. Az Idol-os időszakot is megemlítette, és azt, mennyire örül annak, hogy ma már mennyivel több lehetősége van a fiataloknak segítséget kérni, hogy még jobban megismerhessék önmagukat.

1982-ben születtem Indianapolisban. Nagyjából egy éves voltam, amikor az apukám állást kapott San Diegoban, így odaköltöztünk. Nagyon szerencsés vagyok, amiért a szüleim ennyire nyitottak és progresszívak. Általános iskolásként minden remek volt. Én voltam a tanárok kedvence. Aktív voltam az órákon, mindig nyújtottam a kezem, én akartam beszélni, válaszolni a kérdésekre.

2

Amikor már nagyobb lettem, hatodik, hetedik és nyolcadik osztályos, akkor vált minden furcsává. Akkor kezdett el mindenkinek változni a teste, és egyéb változások is voltak. Hatodik osztályos voltam, amikor rájöttem, hogy én nem olyan vagyok, mint a legtöbb fiú. Az elején nagyon naiv voltam ezzel az egész felfedezésemmel kapcsolatosan.  Majd lassan, de biztosan elkezdett bűntudatom lenni, elkezdtem szégyellni magam, mert nem értettem, miért van ez. Amikor gyerek vagy és nincsenek előtted ilyen példák, a TV-ben sem látsz ehhez foghatót, az iskolában sem ismersz olyat, aki hasonlóan érezne, és a tanárok sem szeretnek erről beszélni, akkor azonnal kívülállónak érzed magad.

3

Az elkövetkezendő három évben nagyon magányos voltam az iskolában. Nagyon öntudatos voltam, és elrejtettem az igazi énemet, mert tudtam, hogy az emberek célpontjává válnék. De ezután jött a középiskola, ahol lassan, de biztosan sok barátot szereztem. Benne voltam a kórusban, a dráma szakkörben. De ugyanakkor még mindig védtem valamelyest önmagam, nem beszéltem a szexualitásomról, magamba tartottam. Nem voltam képes kifejezni saját magam. Próbálkoztam randizni egy lánnyal, csókolózni vele a kocsiban. Próbáltam normális lenni, mármint olyan, akit az akkori énem normálisnak gondolt. Majd rájöttem, hogy én nem férek ebbe a normális sémába. Ez az egész nem nekem való.

14 éves voltam, nyolcadikos, amikor igenis bevallottam magamnak, hogy meleg vagyok. Próbáltam rájönni mindenre a szívem, az eszem és az internet segítsége által. Az a pár dolog, amit ezzel kapcsolatban láttam az például Pedro volt a The Real World című sorozatból. Emlékszem, hogy ez egy nagy mérföldkő volt az MTV számára. Egy olyan meleg karakter bemutatása, akiből nem csináltak viccet, igenis komolyan vették. Még a Will and Grace sorozatra emlékszem, ami az egész témát alaposan átjárta. Én pedig a szüleimmel együtt néztem a TV-t, és közösen nevettünk ugyanazokon a vicceken. Ezáltal kényelmesebben éreztem magam velük, és úgy gondoltam, megfogják érteni.

5

Közvetlen a középiskola után vallottam be nekik. Igazából anya volt az, aki rákérdezett. Úgy látszik, nem voltam elég tökös ahhoz, hogy magamtól álljak elő vele, anyának kellett megtennie helyettem. Mindez azután történt, hogy az öcsém részt vett egy történetmondó versenyen, amin az egyik kisfiú egy igazán szívhez szóló történetet mondott arról, hogy egy fiatalembernek el kellett menekülni, mert a szülei kirúgták otthonról. Anyát pedig annyira megérintette ez a sztori, hogy hazafele a kocsiban rákérdezett, mi is a helyzet. Egyszerűen rákérdezett, én pedig végre kimondtam, hogy: “Igen.”  Mire ő: „Oké, rendben.”

Hatalmas nagy kő esett le a szívemről. Mindenfélén elkezdtünk nevetni, én és ő is meséltünk sztorikat. Majd pár óra múlva rákérdezett, hogy: „Elszeretnéd mondani apukádnak is?” Úgyhogy fel is hívtam, és annyit mondtam a telefonba, hogy: „Apa, meleg vagyok.” Mire ő: „Ja-ja! Tudjuk.”Nagyon vicces volt, hiszen tinédzserként úgy gondoltam, hogy ez egy nagy dolog. És mikor végre megtörtént, akkor rájöttem, hogy ez igenis könnyű volt.

6

Amint befejeztem a középiskolát Los Angelesbe költöztem. A Nyugati- Partra akartam menni az ottani lehetőségek miatt. Nem tudtam pontosan, mit akarok csinálni, színészkedni, énekelni… de azért odaköltöztem. Nagyon magamutogató életstílust éltem, festettem magam, őrült ruhákat hordtam, hangosan hallgattam a zenét és sokat buliztam. Valamint jelentkeztem musicalekbe, pedig még a musical színház világába is túl furcsa voltam. Majd beválogattak egy helyi musicalbe, aminek nem szeretném a címét elárulni, én pedig bementem az egyik nap kifestett körömmel, kisminkelve, egy igazán őrült szerkóban, valaki pedig közölte velem, hogy le fognak cserélni. Mire én: „Miért?” Azt mondta, hogy megkérdőjelezték a beállítottságomat. Nem értettem, hiszen még mindig ugyanaz a személy voltam, aki anno a válogatásra jött.  De végül maga a rendező jött oda hozzám, hogy megkérjen, szedjem le magamról a sminket. Nem csináltam semmi rosszat, így nem értettem velük egyet. De végül belementem, hogy mindenki lenyugodjon, hiszen szükségem volt erre a munkára. Viszont arra tisztán emlékszem, hogy amikor hazamentem, az volt az első gondolatom, hogy: „Mi a fene?” Ez volt az első szikrája annak az elhatározásomnak, hogy a saját magam előadója legyek, elutasítsam magát a rendszert, hogy megmondják, mit tegyek. Nem akartam megfelelni többé, csak önmagam akartam lenni, nem pedig egy olyan személy, akinek mások szeretnének látni.

7

Mindig is meleg voltam, és nem hiszem, hogy bármikor megpróbáltam volna ezt titkolni, amióta 18 éves koromban bevallottam. Tehát, amikor jelentkeztem az Idolba, mindenki tudta, hogy meleg vagyok, hiszen annyira fiú mániás vagyok. Állandóan megjegyeztem, hogy: „Ő milyen aranyos. Ő meg…” Úgyhogy tényleg mindenki tudta, hogy meleg vagyok. Senki előtt sem volt titok.

8

Majd az első élő adás előtt egy blog belevetette magát a közösségi oldalaimba, és rátaláltak egy képre, amin az egyik volt barátommal csókolózok, és másokra, amiken őrült jelmezekben vagyok, tehát mindenre, ami én vagyok. Végül rá is kérdeztek erre a piros szőnyegen, én pedig nem akartam hazudni, tagadni a dolgokat, így közöltem, hogy „Igen, ezeken én vagyok. Nincs mit titkolnom.” És amint ezt közöltem, el is vonultam onnan.

Ahogy végignézek a mai generáción, izgatott vagyok amiatt, hogy ennyi dolog és hely van, ahonnan segítséget kaphatnak a fiatalok, még a legrosszabb helyzetekben, a legkonzervatívabb környezetből is. Meg tudják találni a saját útjukat, hogy hogyan jussanak hozzá bizonyos információkhoz, hogyan értsék meg jobban saját magukat. Tudunk olyan embereket találni, akik igenis kedvelnek minket. Egy olyan gyereknek, aki válaszok és némi önbizalom után kutat, és szüksége van némi útmutatásra, fél attól, hogy mit fognak gondolni és mondani az emberek, annak igenis be kell mindent vallani. Csak ez áll az ilyen gyerekek útjába.

A szüleimnek volt egy nagy lemezgyűjteményük tele a 70-es és 80-as évek zenéivel, az apukámnak pedig volt pár felvétele Andrew Lloyd Webber rock musicaljeiből. Ez volt a mi kis közös terepünk apával, hiszen én egy színházi gyerek voltam, apa pedig imádta a klasszikus rock zenét. Itt éreztem közöttünk a köteléket, a Jézus Krisztus Szupersztár közepén.