Zürichi “érzelembomba”- Beszámoló

Ma van két hete, hogy részt vehettem életem első Adam koncertjén Zürichben, pár magyar glamberttel. Évek óta próbálok Bécsbe eljutni, de valami mindig vagy közbejött, vagy talán csak a sors választása volt, hogy erre az évre, turnéra, és helyszínre időzítette ezt az élményt. És, mennyire igaza volt! Beszámolóm erről a napról lejjebb olvashatjátok!

13233423_1156521487712373_1123016930_n

 

Először is apró információ, hogy kerültem én Svájcba. Szeptemberben adódott egy lehetőségem, hogy kicsit megtapasztaljam milyen az, mikor saját magad kikerülsz egy idegen, új helyzetbe. Ismerősökhöz költöztem júniusig, kinn létem új ajtókat nyitott számomra, és amikor az ember nem gondolta volna, kikerültek a turnédátumok. 2016. május 5. Zürich. Basel mellől egy óra. Bizonyára ismeritek az érzést, hogy most jött el a pillanat. Hát én gyorsan cselekedtem, és egy magyar glambert segítségével megvettük a jegyeket.
Izgalommal és némi türelmetlen érzéssel követtem a turnét hónapokon keresztül.

Azt, hogy mennyire vagyok spontán, tesztelte az is idén, hogy idekinn megismert új ismerősöm majdnem a legutolsó pillanatban lemondta a fuvart, amit megígért nekem. A vonat mellett döntöttem. Szerencsésen sikerült olcsó megoldással jegyet szerezni, igen ám, de jött a probléma. Nem tudok németül, különösen nem ezt a svájcit, maximum pár szót. Angolul tudó embert meg alig találsz idekinn. Szerintem remekül megoldottam, a körülményekhez képest, de az ilyenekből lesznek a legjobb sztorik!

10:47-kor útnak indult a vonatom Zürich és hát akkor még nem tudtam, életem mekkora élménye felé. A Zürichi állomáson csak egyszer jártam, mikor szeptemberben megérkeztem vonattal, így gőzöm nem volt hol keressem a megfelelő villamost. Elegánsan eljátszottam a „hogyan ne tűnjön fel annyira, hogy turista vagyok” produkciót, sikeresen. A többi viszonylag simán ment, a helyszínt is hamar megtaláltam. Igen, a hátsó bejáratot! Mivel akkor még a legkevesebb szándékom volt az ott ácsorgás, megkérdeztem a kedvesen köszöngető stábtagok között álldogáló biztonsági őrt, hol van a megfelelő bejárat. Először is pislogott egyet, majd miután felsorolt 3 nyelvet, örömmel konstatáltam, hogy tud angolul. Yess, végre valaki!

Útmutatással felruházva áttrappoltam a másik oldalra, ahol az ajtóban már üldögélt 2 srác. 2 ember negyed 1 kor. Aztán persze kiderült, hogy nem ketten vannak, hanem  van még 4 ember, de ők az utca másik oldalán az árnyékban ücsörögtek, mert hát mondanom se kell, pont aznap volt 40 fok.Számos rendszert vezettek be itt is, nekem a 7-es jutott. Az egyik srác még gratulált is, hogy gratula, te vagy a 7-es! Mivel az előzetesen hallott tapasztalatok alapján nem bíztam a számban, átmentem a helyszín oldalára és leültem az ajtóba. Kicsit kijjebb ültetett az ott ácsorgó 1 szem biztonsági ember, hozzátenném teljesen normálisan, bár igaza is volt, mert az első órákban gyakran kijöttek stábtagok.

Az a 2 srác, akikkel először találkoztam szintén átjöttek hozzám, és leültek mellém, hogy ők sem igazán tartják biztosnak a számok sikerét. Nagyon jól elbeszélgettünk, mindenféléről, ki mit csinál, ki hol lakik, tetoválások, kedvenc Adam számok, az egyik srácnak nagyon szép gyűrűi voltak, azokat nézegettem, és van egy ígéretgyűrűjük is, belevésve a nevük. Ennek a fiúnak nagyon szép hangja van. Mutatom neki a tetoválásom és az egyik hangjegyemben dupla vonal van, az alsó nincs behúzva rendesen. Erre rábökött és vigyorogva közölte, hogy ilyen nem létezik, ő ismeri a zenét.. 😀

Olyan 1 körül megérkezett az a Glambert, akivel mentem a koncertre. Persze elkezdtünk hangosan magyarul ismerkedni, közben a lányok is átjöttek a túloldalról. Szép lassan gyűlt a tömeg. (Tömeg, hah, szétszóródva ücsörögtünk inkább a meleg miatt.) A srácok nagyon meglepődtek, mikor hirtelen nyelvet váltottam. Sziával köszöntünk, meg is kérdezték, hogy mit mondtunk, mire felvilágosítottuk őket köszöntünk egymásnak a mi nyelvünkön. Kérdeztem a fiúkat, hogy milyennek hangzik a magyar nyelv, mondták hogy baromi érdekes, hangosak vagyunk, olyanok mint a spanyolok. 😀 Bár lehet, ez azért volt, mert én amúgy is sokat gesztikulálok. Elkezdtük ott a francia-magyar oktatást, amivel nem jutottunk sokáig. Mikor kérdeztem a nevük, utána megmondtam a sajátom, és olyanokat kacagtam, mert nem bírták kimondani a nevemben az R-betűt. 😀 Készült is pár fotó rólunk, hogy haldoklunk, mert a tűző napon ücsörögtünk…a srácok persze leléptek fagyiért, de én semmi pénzért nem mozdultam. Figyelmeztetett is a biztonsági őr kedvesen, hogy időnként álljak az árnyékba, nehogy rosszul legyek.

Aztán mikor gyűlt a tömeg, jött még 4-5 magyar glambert, meg egy francia csapat, így mivel a két újdonsült beszélgetőpartnerem tudott franciául, elkezdtek velük beszélgetni. Mi legyen? Nem vészes a tömeg. Menjünk hátra? Hátha elkapjuk mikor érkezik Adam. Ugyanis mint kiderült, az elől álló biztonságinak van/volt magyar rokona szóval töri a magyart. Az volt az a pillanat, mikor először leesett az állam, és rádöbbentem, hogy nem beszélhetek magyarul hangosan, mert van aki érti… Azt mondta 3-4 körül érkeznek kb., de többet nem mondhat. Úgy döntöttük vállaljuk a kockázatot és hátraszöktünk. Nagyon rendes volt ez a srác, azt is elárulta, hogy taxival érkezik. Nagyon védték őt. 2 órát szobroztunk ott, és még így is elénk álltak be a kisbuszával, elénk raktak kordont meg mindent… Itt kaptuk az információt, ami egyáltalán nem került nyilvánosságra, hogy Milánóban megtámadták a turnébuszokat, és állítólag ütötték kintről. Ezért voltak óvatosak. Adamék valami 30 securityst akartak pluszban még, de Svájc közölte, hogy ki van csukva, mert itt nem lesz semmi.
Szóval csak egy hátra mosolyt és peace jelet kaptunk, én ezt csak láttam, fotót a kocsi mögül tudtam csinálni róla gyorsan.

13231072_1156524344378754_566966223_n

Mikor visszamentünk, persze volt ott még olyan, aki hátul volt velünk, és visszament előre, mert elege lett a várakozásból, persze nagyon csalódottak lettek mikor mondtuk, hogy láttuk megérkezni Adamet. Akkorra már állt a tömeg. A számos rendszer, nálunk tökéletesen bevált, legalábbis az első 15 emberig kb., így visszakerültünk az elejére. Kordon, biztonsági emberek sehol, ami nekem nagyon tetszett és a tömeg se nyomott annyira. Jött a szendvics szituáció, mikor mi közel állók meghallottuk Adam hangját bentről. Mindenki az ajtónak!

A bejárat részt úgy képzeljétek el, hogy 3 ajtó volt, negyed 7 körül kijött egy idősebb szervező, egymagában.
Határozottan elcsendesítette a tömeget, majd felsorolta a szokásos szabályokat. A VIP-t elkezdték beengedni jobb oldalt, álló jeggyel csak ketten voltunk magyarok, akik VIP-t vettek, ők ültek. Közben mi is rendezkedtünk jobbra-balra, mert azt mondták a középső ajtót nyitják, aztán azt hogy marad a jobb..a legvégső opció a középső maradt, és szerencsénkre a számsorrendet is sikerült fenntartanunk. Persze voltak olyanok, akik előre törtek, de a könyökünk igen hasznosnak bizonyult.

Kicsit később kijött ugyanaz az ember, és még egyszer elmondta a szabályokat. Nagyon kulturáltan, végig kordon és viszonylag tülekedés nélkül megúsztuk az egészet. A szabályoknak megfelelően igyekeztem mindent eltüntetni, vagy épp eldugni. Egy kis táska és jegyvizsgálat után rohanhattam is. Mikor örülsz a legjobban? Mikor a futás után rádöbbensz, hogy a 2. sorban állsz! A VIP-nek volt egy kis elkerített része jobb oldalt, a bal oldal és a VIP mögött maradt rész meg nekünk. Gyűlt mögöttünk a tömeg, közben gyorsan feltérképeztem a terepet. Nagyon kicsi volt a színpad, a közepén egy DJ-pult, hiszen előzenekar is volt, vagyis előDJ, tisztes nevén Alex Price. A közönség nem nagyon táncolt, én viszont baromi jót buliztam rá, az elmúlt években sok ilyen partin voltam, szóval engem feldobott, annak ellenére, hogy a tömeg palacsintává lapított, de maradtam a 2. sorban mint a beton. Megfogadtam a tanácsokat, és az elején egyáltalán nem videóztam, vagy fotóztam. Minden első koncertezőnek ezt tanácsolnám, mert egyrészt, így visszagondolva, én tuti elejtettem volna a kamerám, másrészt meg ez az a pillanat, mikor először meglátod élőben. Régebbi koncertekről tudtam, mikor fog megjelenni Ő a színpadon, ott volt már a mikrofon.

Megjelent a banda, és elindították az Introt, ami élőben még fantasztikusabb.  Fel se eszméltem még, mikor jött a füst és hirtelen ott állt szinte karnyújtásnyira előttem. Soha nem tudjátok kiszedni belőlem azt a szót, amit akkor éreztem. Ott állt előttem. Kitátottam a szám és elé tettem a kezem. Nem hittem el amit látok, hogy tényleg megtörténik. Az első dalt sokkban hallgattam végig, és az áhítatos arcom valószínű megérezte, ugyanis az első dalnál többször rám nézett.

Ide be kell szúrjak egy kis háttértörténetet, ugyanis itt jön a lényege a cikkem címének:
Mióta kijöttem Svájcba, kicsit magányosnak éreztem magam. Bármennyire is ismerősöknél vagyok, elszakadtam otthonról, átugorva egy olyan országba, aminek a nyelvét nem értem. Számomra ez kis lelki törést okozott, hogy megváltozik minden eddigi élettapasztalatom. A Milánóban történtek után, úgy éreztük Adam sem volt ereje teljében, de nekem azon a napon és pillanatban az én lelkemnek megfelelő frekvencián szólalt meg. Egészen mélyről, lélekből. Nagyon szeretem, hogy mindenkivel kontaktust teremt, táncol, betölti a teret. Én hiszek abban, hogy a rokonlelkek megérzik egymást, és lehet képzelődtem, de ha épp kiléptem a közös közönség-Adam burokból és elképzeltem külön a kettőnk kisugárzását, tökéletesen éreztem, hogy feltöltődöm. Ahogy fogalmaznék, van akit Adam energiatöltőre tesz, engem szeretettöltőre rakott, és minden magányos érzést kiűzött belőlem.
Hiszen ez a nap megmutatta, hogy tényleg erős a rajongói tábor, tele rengeteg más országból jött emberrel, akik nem ismerik egymást, de mégis ezeken a napokon születnek akár kontinenseken, országokon átívelő barátságok is.

A koncert rövidebb volt, igen, viszont sokkal érzelmesebbnek éreztem, mint eddig bármelyik másikat. A Mad Worldnél volt egy pillanat, mikor minden fény egyszerre világította meg Adamet, nem fogok hazudni, az első gondolatom az volt, egy angyal van a színpadon. Az volt a legszebb dal az egész koncerten. A Whataya Want From Me élőben való hallgatása rengeteget jelentett nekem, hiszen ez volt az első szám, amit megismertem tőle. A Rumors című számból a „Why do we care about the rumors baby” részt konkrétan nekem énekelte, mintha érezte volna, hogy mi minden történt velem még az iskolában. A másik pedig az Another Lonely Night szövegrész volt, aminél szintén rátapintott a lényegre a lelkemben. Ez az ember egy született telepata, én mondom nektek. A koncert végén megöleltem búcsúzóul a két srácot, meg még egy másik lányt, akivel szintén beszélgettem, mikor várakoztunk. Hátramentünk a turnébuszokhoz, mert volt még idő a vonatomig. Holly-t elkaptuk, de nem fotóra, csak odaintett és mondta nekünk, hogy köszi hogy eljöttetek. Sőt, még Adamet is láttuk, hogy beszáll a buszba. Fotózkodtunk utána a buszoknál, aztán elköszöntem a többiektől, hiszen indulni kellett a vonathoz. Ha a koncerten nem is sírtam, a vonaton már igen.

2 hét telt el azóta, és semmit nem változott azon elhatározásom, hogy a bal csuklómon megörökítem ennek a koncertnek az emlékét, ugyanazzal a szimbólummal, mint ami Adam csuklóján van.

Minden embernek az életében van egy olyan nap, amikor a kedvencéből nagyobb példakép lesz, és van egy olyan is, mikor a sors azt mondja neki, állj fel, menj tovább előre és küzdj! Nos, nekem ez volt az a nap.

Mint az egyik fotómon, ami hiába mosódott el kicsit, mégis különleges nekem, hiszen Adam pont rám néz, és én a tekintetéből a következő üzenetet olvasom ki, nem csak magam, hanem mindenki számára: “Én sem adom fel, te se, rendben?” 🙂

13233250_1156521964378992_1189173613_n