Beszámoló New Jerseyből: Adam bebizonyította, hogy a show folytatódik

Miközben ezeket a sorokat gépelem, tudatosult bennem, hogy pontosan egy hete éltük át a Madison Square Garden felfedezést a Queen + Adam Lambert nyári turnéjának keretein belül. A napok, így hát az élet is megy tovább, és rövidesen elérkeztünk a szállásunktól 10 percnyire lévő, Izod Centerben lévő show napjához.

newjersey

A koncertre jegyeket kaptunk az egyik kedves barátomtól, amit a helyszínen vehettünk át, a műsor előtt. A napunk ma is korán kezdődött, fél négy felé ébredtünk, készülődtünk, sminkeltünk, hajat vasaltunk, majd hat óra felé beutaztunk New Yorkba. Ismét A Városban reggeliztünk, megnéztük, amit még meg akartunk, megvettük, ami tervben volt, majd a buszmegállóban érdeklődtünk délután egy felé, hogy hogyan is jutunk el az “Izod Center”-ig, ami már New Jerseyben, az East Rutherfordben található meg, az autópálya mellett. A taxis az alig 20 perces útra 80 dollárért tett ajánlatot – kétszer visszakérdeztem, hogy jól hallok-e -, így végül maradt a buszos megoldás, ami meglepően könnyű volt.

Körülbelül délután kettőkor szálltunk le az arénánál, ami finoman szólva is sokkoló volt rövid idő után. Kezdjük azzal, hogy az év egyik legmelegebb napját éltük, ugyanis körülbelül 42 fok volt, az árnyékban pedig 40. Ezzel nem is lett volna semmi probléma, hiszen az idő gyorsan repül, főleg egy ilyen különleges napon, mint a mai, de az Izodban nem volt semmi. Ha azt mondjuk semmi, szó szerint értjük. Folyt le a vakolatunk, gondosan kivasalt hajunk göndörödött, mire nagy nehezen találtunk egy biztonsági őrt, hogy “hol vannak a Queen + Adam Lambert kamionok?!”. Sehogy sem akarta megérteni, hogy mit akarunk a kamionokkal, milyen kamionokról beszélünk egyáltalán…., így ellenőriztük, biztos 23-a van-e. A hatvanéves úriember végül arra a következtetésre jutott, hogy Adam Lambertöt keressük, így levezetettet minket a művészbejárón, hogy ide fog érkezni egy-két órán belül, próbálni.

Szívesen vártunk volna ott, de le volt még zárva Adam érkezéséig, a hőmérséklet pedig egyre csak melegebb és melegebb lett, így elmentünk még egyszer körüllesni, hogy van-e valami az Izod környékén. Nem volt. A puszta közepén van egy aréna, amiben se büfé, se mellékhelyiség nincs, csak pár darab kerti szék, ezért, és nyelvünk szárassága miatt, megkértük a biztonsági őrt, hogy hívjon nekünk egy taxit, hogy átmehessünk a szemközti Hiltonba. “Hihetetlen jó” árban juttattak el körülbelül 5 perc alatt a szállodába, ahol legalább volt egy Starbucks…

Ott üldögélve és töltve a telefonunkat, miközben felfrissítettük a sminkünket, elment az idő nagy része, és Adam hamarosan kezdte az exkluzív hangpróbát, így hívtak nekünk egy taxit, és körülbelül fél öt felé ismét az Izodnál voltunk. Az idő, elvárásaink szerint hülhetett volna, de nem tette, viszont annak igazán örülhettünk hogy legalább az eső nem esett.

Lambert, nagyon meglepő módon, két órát késett, amiért cserébe csak egy nagy mosolyt kaptunk – ennek a várakozásnak később meglett persze a következménye is. A hangpróbán elhangzott az I Was Born To Love You most először, egy újabb ikonikus Queen dal, amiről egy apróbb részletet tölthettünk fel Nektek, hallgassátok meg itt (külön köszönet Rékának, hogy volt annyi lelkiereje, hogy előkapja a telefonját és felvegye, miközben Adam próbált):

A soundcheck körülbelül 10 perc volt, utána Adam ment relaxálni és mint kiderült, fogyókúrás akupunktúrára… Visszamentünk a hallba, ahol már szépen gyűltek az emberek, és kerestünk három szabad helyet, miközben a jegyünkre vártunk.

A percek még is lassabban teltek, mi pedig egyre izgatottabbak voltunk, hogy fentebbről is, “egybe”, megnézhetjük a Queen + AL showt – feltéve, ha lesz jegyünk, hiszen a hölgy nem jött el a megbeszélt időpontra és természetesen az arénában nem volt wifi, miért is lett volna…

A show kezdete előtt fél órával azonban befutott, sűrűn bocsánatot kért, és jó szórakozást kívánt az “egyszer az életben” felfedezéshez.

Szépen mentünk is elfoglalni a helyünket, ami a 209-es szekcióban lett volna, azonban, mikor a biztonsági őr meglátta a jegyünket, és csekkolt valamit, megkért, hogy kövessük őt. Őszintén, megijedtem, hogy mi gond lehet a jegyeinkkel, hiszen az ellenőrzésen túlestünk, minden rendben volt, akkor most mi történik? Egy pulthoz vezetett minket, ahol mondták, hogy jobb helyre kapunk jegyet, és átadtak három narancssárga, “0 dolláros” darabot, a 105-ös szekcióba. Köszi, Adam! 😉

Nagyon jó helyünk volt, közel a színpadhoz, még is könnyedén beláttuk az egészet.

Pontosan 20:00-kor elkezdődött a tömeg hergelése, egy-két laza gitár riff, egy kis dobolás itt-ott, majd 20:20 felé megszólalt a Now I’m Here, Now I’m There… Kezdjük, hogy Lambert a próbán elhangzott Jersey, Jersey, Jersey visszhang helyett “New York City!”-vel köszönt be. 😀

Ezután, amikor felreppent volna a függöny, hát, nem reppent fel, így végül négy biztonsági futott be, és próbálta lekapni a gondosan odatűzött Queen logós fátyolt.

Jó volt látni a tömegreakcióit közelebbről is – amikor az első szinten voltunk, a kifutó előtt, csak és kizárólag Adam létezett, néha még azon is meglepődtem, hogy került Brian elénk, amikor az “előbb”, még a színpad túlsó felén láttam járkálni. Volt egy szokás, hogy melyik dalnál ülnek a fenti szekciósok, melyiknél pattannak fel, és énekelnek hangosan, vagy csak nevetnek azon, amit Adam mond. A közönség vegyes volt – a Glambertöket és a Queen-rajongókat ismét könnyedén lehetett rekognizálni  -, ugyanúgy láttunk 5-6 éves kisfiút az édesapjával, mint korunkbeli fangirlöket, egészen 80 éves korig bezárólag.

A Fat Bottomed Girlsnél ismét becsúszott egy kisebb baki: Roger Taylor hamarabb kezdett bele a híressé vált “Ooooo”-ba, de természetesen folytatták a showt úgy, mintha mi sem történt volna.

Kiemelkedő volt, és különlegessé tette az estét a folyamatosan fentről érkező sárga / arany lufik, amik szemmel láthatóan tetszettek Adamnek – párat vissza is hajított. 🙂

Mi hárman voltunk igazából végig a lábunkon, míg körülöttünk könnyedén ettek, ittak (valaki egy grillezett csirkével érkezett!), mintha moziban lettek volna, majd, mint az interaktív foglalkozáson, néha felpattantak, és énekelték a legnépszerűbb dalokat (ilyen volt a Stone Cold Crazy, Another One Bites The Dust, Fat Bottomed Girls, I Want It All, Radio Ga Ga, Crazy Little Thing Called Love, Bohemian Rhapsody, We Will Rock You és We Are The Champions).

A Killer Queennél nevettek, mosolyogtak Adamen, és “válaszolgattak” a szónoki kérdéseire – picit arra emlékeztetett, mintha egy nagy nappaliban ülnénk, Adam lenne az óvóbácsi, és körülötte a jól nevelt gyerekek isszák minden szavát.

Érdekes volt, hogy mennyire megváltozott a hangulat, amikor Brian May és Roger Taylor került “porondra”. Brian hatalmas tapsot kapott mindegyik szólójánál, na meg, akárhányszor kiment a kifutó elejére. Amikor elérkeztünk a “Love of My Life” szekcióhoz, nosztalgikus érzések jártak át. Mind Brian hangja, átszellemült arca, és a régi filmek Freddie-ről, időutazásra csábítottak, mintha a 80-as években lettünk volna. Szinte, szemet könnyező volt, amikor Roger csatlakozott hozzá a These Are The Days Of Our Lives-nél, majd odament a kivetítőhöz, és Freddiehez énekelte, “The days were endless, we were crazy – we were young… those were the days of our lives”. Brian és Roger érezhetően tiszteletet kapott – semmi sikítás, semmi kiabálás, csak vastaps -, míg Lambert volt az est üdítőpontja, akin tudtak nevetni, akiért tudtak kiabálni és akivel tudtak táncolni.

A Radio GaGánál ismét kiemelkedően jó volt a taps rész, majd a Gimme All Your Luv‘-nál Lambert a mi oldalunkon töltött el hosszabb időt, hiszen nem az elvárásainak megfelelően kiabáltak az emberek, így nem az elvárásai szerint szerették őt. Meg is kaptuk, hogy nem hisz nekünk, újra az egészet 😀 Az utolsónál már olyan hangosan, olyan feltűnően, mind a hárman, kórusban odaordítottunk neki “ALL YOUR LOVE!!!!4444”, hogy kaptunk egy amolyan “ez igen” fejet tőle, míg a hangunk teljesen elment. 😀

A We Will Rock You-s és We Are The Championsos korona ismét mosolyt csalt körülöttünk mindenki arcára – viszont az idő túlságosan gyorsan is elrepült.

Furcsa, hogy a Madison Square Gardenes érdekes, picit túl izgult, és elrontott szövegű The Show Must Go On kikerült rögtön utána a setlistből, hiszen teljesen elfogadható, ha a világ leghíresebb arénájában egy olyan ikonikus dalnál, mint a TSMGO picit izgul, és kiesik a ritmusból, így számomra érthetetlen, miért kellett eltávolítani, vagy legalább, miért nem pótolták valamivel – és lett ezért 22 számos a setlist. Már a Don’t Stop Me Now is fájópont volt az Adam bombbal, hát még a legkedvesebb dal.

Mindenesetre, kíváncsian várjuk, mit tartogat számunkra még Adam a 26-i, Atlanic City koncertre… Ott találkozunk!

Ha érdekelnek a képeink, akkor IDE kattintva megnézhetitek az enyémet, IDE kattintva pedig Rékáét.

U.i.: Köszönjük Adam, hogy két órát vártunk rád a tűző napban, és napszúrást kaptunk! Puszi – remélem hasznát veszed az órának! 😉