Beszámoló Helsinkiből

Helsinki. Finnország fővárosa. Ez a város pusztán ennyit jelentett a számomra, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Európában, a számomra nem túl vonzó helyszínek mellett 2013.03.22-én kizárólag itt lesz „WAG TOUR”. Bár azért be kell vallani, hogy egy bizonyos illető miatt sejthető volt, hogy ez bekövetkezik 😉

Emlékszem 2012. november 26-án reggel 8 órakor ott ültem a számítógép előtt és próbáltam jegyet venni és nem hittem el, hogy amikor véletlenül ülőhelyet választottam állójegyet helyett (persze finnül volt a jegyek típusa) és kb. fél perc múlva visszaléptem, már nem volt olyan állójegy, amilyet szerettem volna. Ez eléggé kétségbeejtő volt, mert mindenképp olyan jegy kellett, amely biztosította az ’early entrance’-t, azaz, hogy be lehessen menni a tömeg előtt. Ezt követően ismét bebizonyosodott, hogay a Twitter a legjobb barát, mivel írták, hogy lehet vásárolni egy másik fajta VIP jegyet, igaz drágábban, de legyen, mivel tudtam, hogy e nélkül esély nem lenne elől állni. Szóval koncertjegy megvan, akkor jöhet a többi, repülőjegy, szállás. Szerencsére a szállodát illetően is volt egy jó tanács a Twitteren, az egyik finn ajánlott egy szállodát, amely azon túlmenően, hogy a belvárosban, egy jól megközelíthető helyen volt, más szempontból is nagyon szerencsés választásnak bizonyult 🙂

Már december 21-én ott tartottunk, hogy minden készen állt a márciusi utazáshoz. Ahogy egyre közeledett az időpont, úgy lett mindenki egyre izgatottabb, de azt hiszem ez természetes. Közben egyre több Finnbert-tel is megismerkedtünk a Twitteren és a Facebook-on, akik voltak olyan rendesek és így kvázi idegenként bevettek minket a zárt csoportjukba. Kiderült, hogy ők nemcsak a koncerthez kapcsolódóan szervezkednek – pl. plakátokat raknak ki Finnország különböző pontjain, hogy elősegítsék a maradék jegyek eladását – hanem emellett szerveztek egy pre-party-t is, amely egy vacsorát jelentett a NAMU-ban (ez egy belvárosi étterem Helsinkiben) meg utána lehetett menni a DTM-be (nem tudom ez a név kinek mennyire ismerős, egyébként már nem ugyanazon a helyen van, mint azon az ominózus estén :)) Egyszóval nagyon segítőkész volt mindenki.

És elérkezett a február, amikor már mi egyre jobban kezdtünk készülődni, vettünk citromsárga glowstick-et és megszületett az ötlet, hogy csináljunk egy „magyar zászlót” is, amely világít a sötétben is, így lett egy lepedőre ráfestve: HUNGARY <3 ADAM. Azt hiszem, innentől már mindenki csak számolta a napokat visszafelé.

Miután átküzdöttük magunkat a rendkívül kiterjedt biztonsági vizsgálaton (még a cipőnket is le kellett venni) 2013.03.19-én életemben először szálltam fel a Finnair járatára Rékával.  A repülés nagyon jó volt, imádtam, amikor fordult a gép és nagyon tetszett, hogy az ülések felett volt egy kis kijelző, amely folyamatosan mutatta, hogy merre járunk éppen, milyen magasan vagyunk, mennyi a hőmérséklet kinn.

Végül 2,5 óra múlva leszálltunk Vantaa-n. Azon a repülőtéren, amelyre valószínűleg mindig emlékezni fogunk, az majd csak később derül ki, hogy miért. Azt már az előrejelzés alapján tudtuk, hogy nem lesz épp „meleg fogadtatásban” részünk ott és ez be is igazolódott, amikor kiléptünk a csarnokból a levegő hmm eléggé ’friss’ volt 🙂 Felszálltunk a buszra, ahol egy idő után felfigyeltünk, arra, hogy az ajtónál fekete-sárga a kapaszkodó. Hát úgy látszott a finneknél már a busz is Trespassing színű 🙂

Beértünk a városba, ahol kb. 1 órán keresztül kerestük a szállodát és végül eléggé fáradtan, de megtaláltuk. Másnapra terveztünk egy kis városnézést, de a legfontosabb dolog volt, hogy megnézzük azt a bizonyos Hartwall arénát. Szerencsére ezt már nem volt gond megtalálni, de sajnos semmi jelét nem találtuk, hogy ott pénteken Adam lép fel. Ezután visszamentünk a hotelbe, ahol ránéztem a Twitterre és láttam írják, hogy sztrájkol a Lufthansa és sok járatot töröltek. Ami nekünk nagyon rossz hír volt ugyanis úgy volt, hogy Móni csütörtök reggel jön, de úgy nézett ki, az ő járatát is törölték. Gyors telefon után kiderült, hogy ez így van és szegénynek neki kellett állni valamilyen alternatívát keresni, hogy ki tudjon jönni. Ráadásul úgy, hogy az volt valószínűsíthető, hogy Adam csütörtökön jön át Szentpétervárról és mi mindenképp szerettünk volna vele találkozni. Bár emellett az is gond volt, hogy nem tudtuk pontosan mivel jönnek: repülővel vagy vonattal. És sajnos ezt a finnek sem tudták megmondani, bár mint utóbb kiderült azért nekik volt 1-2 háttérinfojuk, de érthető, hogy nem árulhatták el.

Szóval Móninak sikerült a szerda esti Finnair járattal eljönnie, így másnap a Twitter lesve készülődtünk, hogy hová kell mennünk: a reptérre vagy a pályaudvarra. Ott pedig felbukkantak a szentpétervári pályaudvaron készült képek, tehát ekkor biztossá vált, hogy a hotelünktől kb. 10 percre lévő központi pályaudvarra kell mennünk. Odaérve láttuk, hogy már egy kisebb csoport Glambert ott várakozik és odamentünk hozzájuk. A csoport egy idő után eléggé nemzetközinek bizonyult, a többség finn volt, de voltak pl. németek, belgák, amerikaiak. Vártuk a 13 órát, amikor meg kellett érkeznie a vonatnak, amely pontosan ott is volt, azonban egy idő után, amikor már egyre többen leszálltak mindenki kezdett rádöbbeni, lehet, hogy hiába várunk ott. És miután mindenki leszállt a vonatról, biztos lett, hogy nem fogjuk Adamet látni. Már nem is emlékszem, hogy már ott megtudtuk, vagy csak a hotelben, hogy Adam és Sauli leszálltak Pasila-ban, amely az eggyel korábbi megálló, ahonnan kocsival mentek a szállodába. Most nem túlzok, de annyira csalódott lett mindenki, pláne amikor megláttuk a képeket, arról, amikor kiszállnak a belvárosi szállodánál. Egyszerűen annyira csalódottak voltunk, hogy már el is ment a kedvünk az esti vacsorától is. Nem értettük, hogy ez pont itt hogyan történhet meg, mert ez Finnország. Azt vártuk, hogy nyugodtan kisétál ott a pályaudvaron, kapunk aláírást és mindenki örül. Ehelyett borzalmasan frusztráltak lettünk és kínunkban egész délután ott vergődtünk a hotelszobában és elhatároztuk, hogy inkább „almalé rajongók leszünk, mert az legalább nem száll le eggyel hamarabb” 😀

De aztán este mégis elmentünk a NAMU-ba vacsorázni, ahol eléggé nemzetközi társaság gyűlt össze, és a finnek itt is nagyon kedvesek voltak. Beszélgettünk például egy idősebb hölggyel, aki, mint kiderült a rádiós játékon M&G-et nyert, amelyre a nem igazán rajongó fiát fogja magával vinni. Szerintem mindegyikünk elgondolkodott, hogyan lehetne rábeszélni, hogy ugyan fogadjon már minket örökbe és valamelyikünket vigyen a fia helyett. Végül a vacsora után nem mentünk el a DTM-be, mert valahogy az a nap már nem volt az igazi.

Eljött a péntek, a koncert napja. Aznapra nem igazán terveztünk semmilyen nagyobb programot, mert nem akartunk este fáradtak lenni. Móni felvetette, hogy szeretne valamilyen szuvenírt vásárolni a családjának, meg mi lenne, ha elmennénk megnézni Adamék hotelét, amely kb. 15 perc sétára volt a miénktől. ’Azt a hotelt, ahol nem fogunk Adammel találkozni’, mert gyakorlatilag nincs esélye, hogy lejöjjön. De legyen, elmentünk. Mikor odaértünk én láttam két ott álldogáló lányt fényképezővel, amely egy ’kicsit sem volt gyanús’. Percekkel később kezdtünk egyre többen lenni, felbukkant például Kaarina, egy nagyon kedves finn hölgy, akivel előző este találkoztunk és mondta, hogy ő is éppen, ’teljesen véletlenül’ arra járt. Jöttek a lengyelek is, akiket a Twitterről ismertünk, meg franciák is. Egyszer csak megjelent egy fekete, sötétített üvegű autó, amiből kiszállt egy szőke hajú nő, azaz a turné manager és az autó ott maradt. Ekkor tudatosult bennünk, hogy tulajdonképpen nem is olyan lehetetlen az a lehetetlen, csak éppen nincs nálunk semmi, amit aláírathatnánk, meg a fényképező is a szállodában maradt. És jött a nagy dilemma: most visszamenjünk a szállodába vagy sem? Mert mi történik, ha elmegyünk és pont akkor megy el Adam? De mivel tényleg nem volt nálunk semmi, ezután visszarohantunk a szállodába, a végén már égett a tüdőnk a hideg levegőtől. Utána vissza a Hotel Kamp-hez, és amikor odaértem a nagy fekete autó már ott állt közvetlenül a bejárat előtt és járt a motorja. Alig volt időm elővenni a TP booklet-et, illetve a fényképezőt és a zászlót, egyszer csak Réka elsikította magát, hogy: „ott jön”!!!! És valóban, Adam kilépett a szállodából. Amikor meglátta az tömeget köszönt, hogy: „Hi guys!”. Ezt követően kértük, hogy írjon alá, mire ő mondta, hogy rendben, de nincs nála filctoll, szóval valaki adjon neki. Természetesen ezzel is többen készültek, így nem volt probléma, sorra írta alá mindenkinek a bookletjét és a mi ’zászlónkat’ a másik kezében tartva egy poharat, benne azzal a ’zöld színű valamivel’ (nem nézett ki túl finomnak) 😀 Miután kaptunk aláírást, közölte, hogy mennie kell, de majd visszajön később. Miután beszállt az autóba, mindenki elkezdett sikítani, a finn média fotósai meg csak mosolyogtak rajtunk. De mi nagyon örültünk, hogy láthattuk őt, így pár méterről. Ahogy ott állt, mintha egy nagyon magas, ám majdnem teljesen hétköznapi ember lett volna abban a fekete sapkában, zöld kabátban 🙂 És mindenki egyszerre elfelejtette, hogy előző nap hiába  vártuk ott az állomáson.

Ezt követően visszamentünk a szállodába és vártuk az estét, közben meg gondolkodtunk, mikor is kellene odaérni, mert a jegyünkkel egy külön bejáraton lehetett bemenni, de az előzetes információk szerint a kaput, csak 16.45-kor nyitották ki. Kicsit hamarabb odaértünk, szóval kb. 45 percet kellett ott fagyoskodni az arénánál és a szél is borzalmasan fújt. Érdekesség, hogy amikor odaértünk megláttuk azt az idősebb japán urat, aki szinte az összes londoni Queenbert videon feltűnt, ugyanis ő állt az ajtónál legelöl. Kiderült, hogy ő már volt 3 japán koncerten, de ide is eljött. Végül elkezdtek egyesével beengedni minket. Ezután kiosztották a pass-t, meg kaptunk TP cd-t (a mai napig nem tudtunk rájönni, hogy azt miből feltételezték, hogy aki megveszi a horribilis árú jegyet, annak nincs meg a CD). A jegyünk tartalmazott egy svédasztalos vacsorát, mi azonban eldöntöttük, hogy nem szeretnénk enni semmit sem és amint lehet, be akarunk menni a színpadhoz, de közölték, hogy ez nem lehetséges. Az étterembe csak egyesével lehetett bemenni és miközben várakoztunk, először ugyan nem teljesen tisztán, de hallatszott az AGGMY, akkor tudatosult, hogy a soundcheck-et halljuk. De aztán be kellett mennünk az étterembe. Természetesen senkinek nem volt nagy étvágya közülünk és azt volt a szerencsénk, hogy elkezdtem beszélgetni a mellettem ülő finn hölggyel, aki említette, hogy az ő lánya is nagyon ideges és már kinn áll a sorban az ajtó előtt. Ezt hallva rögtön kimentünk mi is, de már kb. 10-en biztosan álltak előttünk. Nem meglepő módon itt is a japán úr volt a legelső 🙂 Ahogy ott álltunk még mindig tartott a hangpróba: IIHY, Naked love, NCOE, aztán elhallgatott a zene, mivel 18-kor kezdődött a M&G (nem lehetett M&G jegyeket venni, csak a finn médiában voltak játékok és azokon lehetett, kizárólag finn állampolgároknak nyerni). Az ajtó előtti sor már kezdett egyre nőni mögöttünk és az idő előrehaladtával egyre jobban kezdett minket nyomni a tömeg hátulról. Már nagyon türelmetlenek voltunk, amikor kinyitották a kapukat és onnantól kezdve rohantunk át az egész arénán, mivel a színpad az aréna másik végén volt. A biztonsági őrök próbáltak minket félúton megállítani, hogy nem lehet rohanni, de egy pár lépés után mindenki rohant tovább és végül majdnem a színpad közepénél belekapaszkodtam a kordonba. Első sor 🙂 Ekkor kerestem a többieket, szerencsére Réka majdnem mellettem állt, Mónit azonban elvesztettük valahol és fogalmunk sem volt hol van, ami azért is volt probléma, mert nála volt a zászló, amit fel akartunk emelni, de így már ez nem volt lehetséges. Mindenesetre az elején nagyon kellett küzdeni a helyért, mert engem is ki akartak túrni, de miután kétszer közöltem az illetővel, hogy sajnálom, de ne is álmodjon róla, feladta a dolgot. 🙂 Mikor már mindenki megtalálta a helyét, már nem volt lökdösődés, mivel mögöttünk olyanok álltak, akiket ismertünk (köszi Anu és Magda 🙂 )

Adam előtt 19.15-től egy finn énekesnő (Jannika B) lépett fel, akiért először nem igazán lelkesedtünk, mivel gondoltuk, hogy finnül fog énekelni, de a zene egész jó volt. A koncert kezdete 20.15-re volt meghirdetve, de Adam kicsit késett 🙂 Egyszer csak elkezdték kipakolni a vizeket, meg a törölközőket, illetve felragasztották a setlist-et, de sajnos nem láttuk mi van rajta, csak hogy több, mint két oldal. Láttam, hogy az egyik fotós készített róla képet és megkértük, hogy mondja már meg hány dal van rajta: 22 volt a válasz 🙂

Ezután nem sokkal felhangzott az intro és a zenekar tagjai kezdtek bejönni. Emlékszem Tommy lengette a karját, hogy még jobban tapsoljunk.

És eljött a pillanat, amire mindenki várt: ott a lépcső tetején megjelent a csoda: „So I got my boots on, got the right ‘mount of leather….” ezzel kezdetét vette az a leírhatatlan show, amit közel 12.000 ember tombolt végig. Szerencsére a színpad nem volt magas és nem is volt távol a kordontól, így körülbelül 2,5-3 méterről láthattuk énekelni ezt a hihetetlen embert, aki annyira élt a színpadon, annyira boldog és felszabadult volt. Magáról a koncertről nem tudok sokat írni, mivel azt az élményt nem lehet visszaadni. Onnan az első sorból, olyan volt, mintha csak nekünk énekelt volna és gyakorlatilag nem is voltunk tudatában, hogy mekkora tömeg van még mögöttünk. Sorra jöttek a dalok, az egész olyan volt, mint egy álom, amiből az ember sosem akarna felébredni. És Adam annyira boldog volt, önfeledten ugrált, táncolt, a legmeglepőbb az volt, amikor a Shady alatt leült és ugrált a fenekén tőlünk 3 méternyire. Ezt egyszerűen nem lehet leírni, hogy milyen volt.

Emellett voltak vicces részek, hiszen ez volt az utolsóhow 🙂 pl. a Kickin in alatt bejött az egyik technikus fickó és elkezdett Tommy mellett ugrálni (még Tommy is elmosolyodott). Aztán a Music Again alatt arra lettünk figyelmesek, hogy Rick elől elkezdték elhordani a dobokat és Rick meg csak nézett, hogy mi a helyzet, de a végén már Adam is annyira nevetett, hogy volt egy rész, ahol nem tudott énekelni.

És egyszer csak elérkezett a show vége, amikor fel kellett ébredni az álomból, bár a Shady alatt Adam improvizálva az énekelte, hogy “I don’t wanna stop” mégis a Trespassing után mindenki levonult a színpadról és felgyulladtak a fények. Mi még álltunk volna egy kicsit, de jöttek a biztonsági őrök és igyekeztek mindenkit kifelé terelni.

A koncert alatt igyekeztem pár képet csinálni, de egy idő után abbahagytam, mert csak egy bizonyos illetőre akartam figyelni.

Még szeretnék megosztani, pár, számomra emlékezetesebb momentumot pl. amikor a koncert elején Adam finnül kérdezte, hogy mitä kuuluu? (mi a helyzet) majd, megkérdezte, hogy jól mondta-e és akkor egy pillanatra rám nézett, várta a megerősítést, nekem meg persze fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán mit mondott. 🙂 Vagy ilyen volt pl. a FYE alatt, amikor azt énekelte, hogy: „do you like what you see?” na akkor is nézett a szemembe és remélem azért leolvasta az arcomról, hogy nagyon.

A koncertet követően visszaindultunk a szállodába, majd ezt követően még elmentünk a The Tiger nevű klubban tartott hivatalos afterparty-ra. A hely tele volt Glambertökkel, mindenki remélte kicsit, hátha Adamék betoppannak, de erre nem került sor. Maradtunk egy kicsit, de annyira mi nem bánkódtunk, hiszen találkoztunk vele a szállodánál, a koncert is félelmetesen jó volt és mi az első sorból néztük.

Azt mondanom sem kell, hogy szombaton nem volt kedvünk kimozdulni a szállodából, nézegettük a képeinket, mások képeit 🙂 videokat. Délután elkísértük Mónit a buszhoz, mivel ő már akkor hazaindult. Nekünk vasárnap délután 17-kor indult a gépünk hazafelé, de már 12-kor el kellett hagynunk a szállodai szobát. Mivel nem akartunk a bőröndökkel mászkálni már elindultunk a reptérre. A busz a központi pályaudvar elől indult és megálltunk előtte, hogy készítsek arról a helyről egy fényképet, ahol „nem találkoztunk Adammel”. Mikor vártunk a zebránál megjegyeztem Rékának, hogy mekkora poén lenne már, ha Adam is most utazna el? De egyből el is vetettük az ötletet, mivel azt gondoltuk, hogy még biztosan maradnak Sauli szülinapjáig.

Kiértünk a reptérre kb. 13-kor, megcsináltuk a check-in-t, aztán elővettük a laptop-ot és néztük mik a friss infok. Közben még a Móni férjének is boldog névnapot kívántunk Helsinkiből 🙂 Kb. 14 körül elmentünk feladni a bőröndöket, majd átmentünk a biztonsági ellenőrzésen. A tranzitban bementünk vásárolni még egy pár dolgot és mikor kijöttünk láttam, hogy van 2 nem fogadott hívásom, meg sms-t is kaptam. Móni írt: „Adam most megy a reptérre!” Én visszaírtam neki, hogy ez ok, de szerinted mennyi esélye van, hogy itt találkozunk vele? Azért még megkértem nézzen körül, hogy szerinte melyik járattal mehet. Közben én is néztem az induló gépek listáját és a Londonba tartó gép tűnt a legbiztosabbnak. Csak az volt a probléma, hogy két gép ment Londonba: egy 16-kor, egy pedig 17.10-kor, azaz ugyanakkor, mint a miénk és ehhez még hozzájött, hogy a londoni járatnak a kapuja pont a reptér másik végében volt. Mivel még csak 15.30 volt, gondoltuk megpróbálhatjuk és elmentünk a 37B kapuhoz. Ezután egyre csak néztük a tömeget, remélve, hogy Adam felbukkan. Már 16 óra volt, tehát ekkor biztossá vált, hogy nem a 16 órás járattal repül.

Ahogy telt az idő  egyre idegesebbek lettünk, hiszen nem várhattunk sokáig, mivel nekünk is 16.35-kor kezdődött a beszállás. Az emberek közben jöttek-mentek és már olyan 16.20-16.25 körül lehetett, amikor jött egy kisebbfajta tömeg és Réka megszólalt: ott jön. Én először nem is láttam ott az emberek között, de aztán egyszer csak kibukkant az az ismerős magas fekete napszemüveget és baseballsapkát viselő személy. 🙂 És alighogy észrevettük máris majdnem ott volt előttünk. Máig nem értem, honnan volt annyi bátorságom, hogy elinduljak és megszólítsam: Hi Adam! Na ami ezután következett abból már néhány részlet kimaradt 🙂  Próbáltam kinyögni, hogy szeretnénk vele fényképet, de azt valószínűsítem, hogy ebből kb. annyit érthetett meg, hogy „pic”. De elmosolyodott és azt mondta: „sure”. Mondtam Rékának, hogy menjen oda, aztán csináltam egy képet kettőjükről. Ezt követően meg Adam nézett rám kérdően, hogy akkor most mi van, ugyan én is menjek már oda hozzá, hogy a Réka lefotózhasson minket. Mikor ez megtörtént Adam megkérdezte honnan jöttünk? Válaszoltam, hogy Magyarországról. Ezután még annyit bírtam kinyögni, hogy nagyon jó volt a koncert. Erre ő elmosolyodott, megköszönte és abban a pillanatban olyan volt, mint egy szégyenlős kisfiú. Annyira emberi volt, nem egy „sztár”, aki ott Helsinkiben péntek este 12.000 ember előtt lépett fel. Szinte hihetetlen volt, hogy ez ugyanaz a személy, mint az a díva ott a színpadon. Én meg csak álltam ott és azon gondolkodtam, hogy ez nem igaz, most én melyik bolygón vagyok és úristen mit mondjak most neki. De addigra sajnos elfogyott az adrenalin és egyszerűen mintha kimosták volna az agyam, nem jutott semmi sem az eszembe. Pedig úgy tűnt, mintha még akart volna beszélgetni, de én csak megköszöntem még egyszer és jó utat kívántam neki.

Aztán meg persze siettünk a járathoz, mert mikor beszálltunk már majdnem mindenki a helyén  ült. Hazafelé persze egész úton csak erre tudtunk gondolni és még akkor sem (és azóta sem) tudtuk felfogni, hogy mi történt. Aztán másnap kiderült, hogy még olyan szempontból is nagyon nagy szerencsénk volt, hogy Adam nem is Londonba repült, hanem Bécsbe 🙂

Összefoglalva az egész olyan volt, mint egy álom. Minden sokkal jobb lett, mint amit elterveztünk és ez a reptéri találkozás volt a hét megkoronázása.

És amikor az ember ezt átéli, egyszerűen nem érti, hogy fordulhat elő olyan, hogy valaki nem rajong ezért az EMBERÉRT???!!!

Adrienn